Campus Mundi

Londontól Ohióig többféle ösztöndíjjal tanult és kutatott már Szemessy Kinga táncos-koreográfus, aki Campus Mundi szakmai gyakorlat keretében legutóbb Kolumbiában önkénteskedett egy civil szervezetnél. Borzasztó körülmények között élő gyerekekkel foglalkozott egy olyan helyen, ahol a bűnözés a mindennapok része.

TÁNCCAL A BŰNÖZÉS ELLEN, KOLUMBIÁBAN 

Kezdjük egy kicsit messzebbről… mivel foglalkozol pontosan?

Először színháztörténet szakra jártam Pécsre, utána a Budapest Kortárstánc Főiskolára táncművész szakra, most pedig doktorandusz hallgató vagyok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Szóval, régóta színházzal, tánccal és mozgással foglalkozom, de mindig is egyensúlyoztam az elmélet és a gyakorlat között. Ráadásul azok az iskolák, ahol megfordultam, az ún. művészeti elit világáról tanítottak, és azt éreztem, hogy nekem valami még hiányzik. Amikor részt vettem egy négy országban zajló Erasmus Mundus mesterképzésen (Choreomundus), megismerkedtem a táncantropológiával, és végre sok minden a helyére került. A képzés utolsó helyszínén, Londonban kezdtem el közösségi táncelőadásokkal foglalkozni, később pedig az ohiói egyetemen is részt vettem a témával foglalkozó kurzuson.

Mi ez tulajdonképpen? Úgy képzeljük el, mint egy flashmobot?

Valami olyasmi. A közösségi irányzat a táncot eszközként használja arra, hogy egy adott csoportot jogkörrel ruházzon fel. Texasban például bevonták egy ilyen projektbe a helyi kukásokat, akiket – mivel hajnalban dolgoznak – nem ismer senki, itt viszont a művész pozíciójába kerültek, és miattuk vettek jegyeket az emberek. A kutatási témám másik ágában részvételi táncelőadásokkal foglalkozom. Ott esztétikai célok határozzák meg a végső formát. Egyik kedvenc példám egy finn diákcsoport alkotása, ahol közös rituálén vettek részt a nézők: egy órán keresztül vaksötétben voltunk egy teremben, ahol techno zene szólt, és bármit lehetett csinálni. Felért egy pszichológiai kísérlettel, de nehéz elmagyarázni, mert ez egy „testes” műfaj, és nincs verbális fogalmi tár arra az élményre, amit adott.

Hogy kerültél ehhez képest Kolumbiába?

Sokat hallottam az országról és az ottani művészeti projektekről az Erasmus Mundus alatt megismert barátaimtól, és tudtam, hogy oda egyszer el kell mennem. Teljesen más ott az emberek viszonya a tánchoz és a zenéhez, mint nálunk. A sok érdeklődésnek, a személyes kapcsolataimnak és a jókor jött Campus Mundi pályázati felhívásnak köszönhetem, hogy sikerült.

Egy civil szervezethez mentél, és nem pont a művészeti elittel találkoztál…

A szervezet, ahová kimentem, egy önkéntesekből álló csapat tagjaként olyan helyre közvetített ki, ahol a bűnözés a mindennapok része. A 70-es évek vége óta telepítenek ide különböző etnikumú és kultúrájú családokat olyan területekről, amelyeket fegyveres erők foglaltak el. Rengetegen élnek itt, 3000 méter magasan, bádogviskó telepeken, ahol alig van áram, aszfaltozott út és víz. A fiatalok bandákba verődve, leginkább drogkereskedelem révén próbálnak érvényesülni. Borzalmas körülmények között élnek itt az emberek, és hihetetlen mértékű az agresszió. De gyorsan hozzá kell tennem, hogy Kolumbia földrajzi adottságai lehengerlőek: mindemellett volt szerencsém a dzsungelhez és a homokos karibi tengerparthoz is.

Táncosként mit tudtál kezdeni ezzel a nehéz helyzettel?

Bármilyen érzelmi energia születik egy emberben, az átfordítható egy másfajta energiává. Megpróbáltunk tehát olyan mozgásos feladatokat csinálni a környékbeli gyerekekkel, amelyek a konfliktusaikról szólnak, és amelyek komoly fizikai erőkifejtést igényelnek. Így a korábban felgyülemlett feszültséget le tudták vezetni. Megtanultak például fejen állni, cigánykerekezni, sőt, azt is, hogy lehet mozdulatlannak maradni hosszabb ideig. De olyan is volt, hogy szemetet szedtünk a környéken, a szemétből pedig először szobrot készítettünk, aztán leutánoztuk, megelevenítettük, elkezdtünk mozogni, és végül közösen táncoltunk végig a salakutcákon.

Sok más programban is részt vettél, amíg kint voltál. Hogy sikerült ezt megszervezni?

Amiről előre tudtam, az a gyerekekkel való foglalkozás volt, illetve a fogadó szervezetem egyik vezetője segítségével sikerült összehozni egy workshopot a ConCuerpos inkluzív tánctársulattal, ahol sérült és ép testű táncosokkal dolgozhattam együtt. A többi már helyben alakult. Meghívtak, hogy tartsak egy workshopot szociális munkásoknak és tanároknak, illetve tartottam egy tánctechnikai tréninget egy másik szervezetnél, amire szintén kint kértek fel. Az az igazság, hogy egzotikus karakternek számítottam. A szőke hajammal, az idegen akcentusommal, egy ismeretlen mozgáskultúrát képviselve nagyon jól tudtam érvényesülni szakmailag.

Tudod hasznosítani a dél-amerikai tapasztalatokat a munkád során?

Mindenképpen, hiszen fontos, hogy a doktori kutatásomban a műfaj globális feltérképezése történjen meg, és össze lehessen hasonlítani, hogy a nyugati kultúrához képest mennyire van a téma jelen Dél-Amerikában vagy épp Ázsiában. Sőt, ez a tanítás során is elengedhetetlen, hiszen ma már nagyon sok a külföldi diák, és egy nemzetközi csapatban elengedhetetlen, hogy az oktató rendelkezzen kitekintéssel, tudja, hogy mi zajlik a szakmában a világ különböző pontjain.

Mi az, amiben fejlődtél abban a két hónapban, amíg Kolumbiában voltál?

Teljesen megváltozott az életszemléletem. Más szemszögből figyelem azóta magam, és sokkal többször gondolom át, hogy mit miért teszek, hogyan értékelek dolgokat. Az út egy érzékenyítő procedúrának is tekinthető, sőt, átalakult az időhöz való viszonyom is. Kint akár egy baráttal találkozol, akár egy szakmai programon veszel részt, sajátos logika mentén zajlik az ütemezés. Nem határozzák meg valaminek a kezdő és befejező időpontját, hanem mindenre annyi időt szánnak, amennyire valójában szükség van. Ezt itthon sajnos nem lehet betartani, pedig jó lenne! A részletekbe menő előre tervezés sem működött mindig, ennek megfelelően kénytelen voltam elfogadni, hogy néha el kell engedni dolgokat, és ez nagyon hasznos. Az biztos, hogy még jó ideig motiválni fog az a rengeteg pozitív visszajelzés, élmény és tapasztalat, amit szereztem. Jó tudni és érezni, hogy van értelme annak, amit csinálok.

                                         

Az interjút készítette: Győrpál Zsuzsanna
Fotók: Szemessy Kinga, Juan Carlos Patiño Prieto, Daniela Amaya, Luis Alberto Terres Alvarez

Utolsó módosítás: 2019.06.20.